Húsvét 3. Vasárnapja Evangélium Szent Lukács könyvéből: Lk 24, 13-35
A prédikáció elhangzott a húsvéti ünnepi szentmisén 2020. április 26.-án 11 órától, a Keresztelő Szent János templomban.
A szentmise visszanézhető itt:
Az örömhír bemutatja a két emmauszi tanítvány találkozását a feltámadt Jézussal.
Az esemény már önmagában is költőien szép és teológiailag gazdag.
De a szépségen és gazdagságon túl, fontos üzenetet is hordoz és rejt magába az evangélium.
Az irány gyakran változik, nagyböjt elején nem is mertünk arra gondolni, hogy a világjárvány a mi életünknek is része lesz.
Váltás, azaz újratervezés történt, keressük az egésznek az értelmét, akár csak a két emmauszi tanítvány
Az életünk valóságosan egy nagy újratervezés programja.
Ha újratervezés, akkor had ajánljak egy filmet ebben a témában.
Az Újratervezés (ami maga a cím is!) finom humorral átszőtt, életszerű képet fest egy idős házaspár mindennapjairól – és az őket a folyamatos zsörtölődés ellenére is összekapcsoló szeretetről. Csak azt mutatja meg, amennyit az autó belsejéből látunk.
A házaspár drámája apró, néma jelekből bontakozik ki: egymás között sosem beszélnek arról, milyen kezelésre járnak, hogy a feleség egyre rosszabb állapotban van, és hogy nemsokára talán meg fog halni.
Ettől a kimondatlanságtól élet-drámájuk is sokkal szívszorítóbbá válik.
Az Újratervezés azt mutatja meg, milyen könnyen töltik ki a mindennapokat az apró veszekedések, a kisszerű sértések.
A veszekedő házaspár a betegség előrehaladtával egyre megértőbb lesz, de problémáit akkor sem beszéli ki, mert nem tudják, vagy csak nincs közös nyelvük rá.
Az ő nyelvük az örökös évődés, ezt jelzi az is, hogy a férj végül a GPS-be is beprogramozza felesége zsörtölődő hangját, mert a halála után már az is hiányzik neki, ami korábban idegesítette.
Az Újratervezés film megtekinthető itt.
Röpke életem alatt már tapasztaltam, akkor amikor reménytelenségből adódóan valamit feladnék, mert azt gondolom ez nem fog menni, Isten csodálatosan közbe avatkozik: az irányt megadja és annak a lehetőségét is, hogy kimondjam magam, elmondjam neki azt ami mélyen bennem van.
Az emmauszi tanítványokat sem állítja le, hanem hagyja, hogy kimondják magukat. Ezt követi a kenyértörés és ebben van a felismerés.
Az élet akkor igazi, ha nem elmenekülni akarok abból a helyzetből, hanem felismerem a Feltámadottat.
Kiábrándulás, fájdalom, nehézség ezek azok az élethelyzetek, melyekben az Úr tetten érhető és felismerhető.
Ez a találkozás lehetősége! Ne spórold ki az életedből, azt ami van, mert abban az Úr is jelen van.
Most, hogy ilyen időket élünk érdemes elgondolkodni mi tölti ki és meg az életünket?
Gyakran vagyunk kisszerű magatartással rendelkező emberek?
Állandó évődéseinket nem kell-e lecserélni valami szebb hétköznapi és ünnepi nyelvre?
Nem kell-e más szemlélettel, életstílussal élni az életet? Ez az időszak tanít-e valamire?
A mai evangélium lényeges témája a felismerés!
Felismerjük-e az élet igazi szép ajándékét?
Azt, hogy ami van az mind ajándék mégpedig isteni ajándék!
Ez az idő azért is áldott, mert szembe tudunk nézni felismeréseinkkel, önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel való kapcsolatunkkal.
„A húsvéti hit születésének pillanata az emmauszi tanítványok számára nem más, mint átmenet a „látom, de nem ismerem” világából az „ismerem, de már nem látom” valóságába.
Ez is keresztény hitünk egyik lényeges vonása.”
– mondja Barsi Balázs atya (Barsi Balázs OFM (Sióagárd, 1946. január 5. –) Széchenyi-díjas ferences szerzetes, hitszónok, teológiai tanár. ).
Ezen a felismerésen a hit belső látásán elgondolkodtam: mekkora ajándék, amikor hitünkben megtaláljuk az életet.
Amikor ismerem és tudom, de nem látom és nem is tudom tetten érni, bizonyítani, de tudom és hiszem. Ez bennem van, önmagamba hordozom!
Mennyire kellene növekedni ebben is. Az élet benned van, minden érted van, azért, hogy életed kiteljesedett legyen.
Hátha ezt is felismernénk, hogy ajándék mivoltunk magába rejti a hitet, az élni akarást, a szebb jövőt.
Így van ez mindennapi életünkben is, amikor örömmel hangsúlyozzuk: „most már látom az összefüggéseket”, vagy amikor boldogan megállapítjuk: „most már látom, hogy szeretsz”.
Mi értelme lenne egy fedél alatt lakni azzal, aki engem valóban szeret, ha nem „látnám” – nem ismerném föl – irántam való szeretetét?
Fájdalmas ezt akkor fölismerni, amikor már nem láthatom, mert meghalt, mert elment.
Az istenkapcsolatunkban ez óriási ajándék: Jézus él! És ez azt is jelenti, hogy Isten sosem hagy el semmilyen körülmény közepette.
A legszebb felismerés életünkben, amikor rá tudunk hagyatkozni, amikor bízni és élni akarunk Istenben és Istennel.
Összegzésként: nagy bátorítás és biztatás számunkra az emmauszi tanítványok helyzete, mindent tudnak húsvétról, és mégsem támadt húsvét a lelkükben, mert távolság van az értelem és a szív között.
Mi ennek a kettőnek a találkozásáért is imádkozzunk ebben a szentmisében.
Fontos, hogy újratervezéseinkben az értelem és a szív találkozzon, bennünk otthonra találjon.
Zárógondolatként: legyen biztos a tudásunk: Isten sosem hagy el semmilyen körülmény közepette.
Csíki Szabolcs, plébános