Prédikáció – 2020. március 22.

Nagyböjt negyedik vasárnapján a bibliai olvasamány, a szentlecke és az evengélium elolvasható a következő linken: igenaptar.katolikus.hu .

Vasárnapi gondolatok nagyböjt negyedik vasárnapjára megtekinthető itt: Keresztelő Szent János Plébánia Youtube .

Nagyböjt 4. Vasárnap – Prédikáció

A Szentírás soha nem tökéletes és makulátlan embereket állít elénk a hit példaképeiként, épp olyanokat, akik megtapasztalták az emberi élet legnagyobb mélységeit…

A mai vasárnap nagy üzenete: az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek és Isten előtt.

A vakon született meggyógyítása nagy bátorítás számomra is most ebben a nehéz időben: Jézus egészen egyszerűen odalépett a vak emberhez, egy olyan emberhez, aki nem látta a világát, ráadásul, akit körülvettek a farizeusok, akik úgy hitték, hogy a betegség tényleg Isten büntetése.
Ez az ember nem csak, hogy nem látta világát, de még meg is volt bélyegezve.
Milyen sokan vannak ma is így, akik nem látják önmagukat, önmaguk életét és ráadásul be vannak skatulyázva.
Jézus egészen csendesen, természetesen, magától értetődően tesz jót, gyógyítja meg ezt az embert.
Még csak azt sem várta, hogy a beteg könyörögjön hozzá. Ne feledjük: az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek és Isten előtt.

Nagyböjtünk kezdetén az alapgondolat fényében többször hangoztattam: feladatunk, hogy új életet kezdjünk!

Vezérgondolatunk valósággá vált: sok mindent át kell értelmeznünk, meg kell találnunk a helyes irányt… és mégis ott van az új életnek a kezdete! Sokan tele vannak aggodalommal, hogyan lesz tovább? Mi vár ránk?

Kegyelmi időnek mondom, olyan időnek, ahol helye van az új felismerésének.

Vissza kell találnunk a Lényeghez, a Forráshoz, magához Istenhez. Ne feledjük: az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek és Isten előtt.

Előző vasárnapokon a szentgyónásainkra készültünk. Ma is ezt folytatnánk, ilyen formán.

A történet szerint egy remete a barlangban meditált, és amikor kinyitotta a szemét, egy váratlan vendég ült előtte – egy híres kolostor apátja.
– Mit keresel? – kérdezte a remete.
Az apát belefogott egy szomorú történetbe. Valamikor a kolostora híres volt az egész országban. A kolostor cellái tele voltak fiatal jelentkezőkkel, s a templom a szerzetesek zsolozsmájától visszhangzott.

De aztán nehéz idők jöttek a kolostorra. Az emberek nem jöttek többé, hogy lelkük szomját oltsák, a fiatal jelentkezők forrása kiapadt, és a templomban is csend honolt.
Csak egy maroknyi szerzetes maradt, akik nehéz szívvel végezték kötelességüket.

Az apát a következőt akarta tudni:
– A bűneink miatt került-e a kolostor ebbe az állapotba?
– Igen – mondta a remete –, a tudatlanság bűne miatt.
– Az meg miféle bűn? – kérdezte az apát.
– Valaki közületek a Messiás (igaz, leplezi), és ti ezt nem tudjátok – mondta a remete, azzal becsukta a szemét, és tovább meditált.

Az egész fárasztó úton vissza a kolostor fele az apát szíve hevesen dobogott attól a gondolattól, hogy a Messiás – maga a Messiás – visszatért a földre, méghozzá az ők kolostorukba.
Hogy lehet, hogy nem vette észre?
És ki lehet az? A szakács testvér? A sekrestyés testvér? A pénztáros? A perjel testvér?
Nem, ő nem lehet, annak túl sok hibája van. Igaz, a remete azt mondta, hogy a Messiás titkolja a kilétét.
Lehet, hogy azokkal a hibákkal leplezi magát? Gondolj csak arra, hogy a kolostorban mindenkinek van hibája.
És egy közülük a Messiás!
Ahogy az apát visszatért a kolostorba, összehívta a szerzeteseket, s elmondta, amit hallott. Azok kételkedve néztek egymásra. A Messiás? Itt? Ez hihetetlen!
De hát végül is leplezi magát. Akkor talán mégis. Mi van akkor, ha…
Egy valamiben biztosak voltak. Ha a Messiás leplezi a kilétét, akkor minden bizonnyal úgysem ismerik fel. Ezért mindenkivel, tisztelettel és kedvesen bántak.
– Sohasem tudhatod – gondolták magukban, amikor a másikkal volt dolguk – talán ő az.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kolostor légköre vibrált az örömtől. Ismét jelentkezők tucatjai kérték a felvételüket a rendbe, a templom pedig újból visszhangzott a szeretet lelkétől lángoló szerzetesek szent és örömteli zsolozsmájától…

Mi haszna van annak, ha van szemünk, de a szívünk vak?
A mai evangélium is pont ezt a kérdést hozza felszínre!
Mit ér, ha mindenünk meg van, de nem látjuk egymást, önmagunk értékeit?

Szembe kell néznünk önmagunkkal, hibáinkkal, bűneinkkel, már csak azért is, mert adva van számunkra temérdek idő.
A keresztény ember ismertetőjele az öröm.
Ezért bátorítalak a bűnbocsánat szentsége felé, mert Isten megbocsátja és elfelejti a bűnöket.
Ezért neked is el kell felejteni, hiszen tiszta lappal indulsz a szentgyónás után.

Kérlek, ne ragadj bele a bűntudatba, de attól nézz szembe a lelkiismereteddel.
A legfontosabb, hogy nézz Istenre, aki maga a szeretet.
Minden szentgyónás számomra is azt üzeni: neked is még jobb kereszténnyé kell lenned.
Térjünk meg és kezdjünk új életet.

Csíki Szabolcs, plébános

Prédikáció – 2020. március 22.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

hu_HUHungarian