Egyszer valaki mondta: Nyomasztó úgy kezdeni egy ünnepet, hogy előbb pocsékul kell érezzem magam, mielőtt vendégül látnak.
Igen, bár kényelmetlen, de fontos, hogy átérezzük bűnösségünket, hogy befogadhassuk az Isten irgalmát, mert nem vagyunk földön ragadt angyalok.
Nem meglepő, hogy a kereszténység néha komor vallásnak látszik.
Egy fiatal lány egyszer így imádkozott:
Istenem, tégy minden rossz embert jóvá és minden jó embert rokonszenvessé.
Ennek a lánynak az imája engem is szíven ragad, mert ugyan tudom, hogy Isten látja minden rossz emberben a jó utáni vágyat, de minden jó emberben is a rossz utáni lehetőséget.
A tévedések életünk részei, a kérdés akarunk-e változni, nap mint nap job emberekké válni?
Van egy dél-afrikai Oscar-díjas film, a címe a Gengszter ( Tsotsi ), ez a gúny neve a főszereplőnek, aki egy nagyon fiatal bandavezér.
Egy napon ellop egy autót, lelő egy asszonyt, akit bénultan hagy a helyszínen és hazamenekül.
Ekkor veszi észre, hogy egy csecsemő fekszik a hátsó ülésen.
Ahogy kezdi megszeretni a gyereket, egyre jobban rájön, hogy vissza kell adnia a szüleinek.
Látjuk fokozatos alakulását, szívének meglágyulását. Nemcsak a csecsemőt kell visszaadnia, hanem a magáról kialakított hősképet is fel kell adnia, a banda tagjainak teljes megrökönyödésére.
Többé nem értik, hogy ki ő, és már ő maga sem érti.
Aztán nem csak a gyereket adja vissza, hanem föladja erőszakos bandavezér identitását is, gyökeresen szakít a múltjával.
A kegyelem drámája és Isten ajándéka, hogy reménykedő és szerető emberekké válunk, ez azt is jelenti, hogy nemcsak az önmagunkról alkotott hamis képet kell lerombolnunk, hanem az Istenről alkotott hamis képet is.
Méltóságunk lényege egyben méltatlanságunk elismerése is: Non sum dingus (nem vagyok méltó), és igen a bűnvallomásunk készít elő az ünnepre.
Mindnyájan a legjobbak akarunk lenni. Nem akarunk átlag emberek lenni, arra vágyunk, hogy életünk kiteljesedett legyen.
És biztos van is bennünk sok érték, talán több is mint amit felfedezünk, előcsalogatunk egymás életéből … bizonyos téren mind zsenik vagyunk, hiszen Isten az Ő képre és hasonlatosságára teremtett meg, értékek sokaságát írta szívünkbe, lelkünkbe.
Azonban mindenki tudja, hogy rosszat is teszünk mi emberek.
Ezzel viszont nem szoktunk előhozakodni, sőt ha lehet el is rejtjük életünk sötét oldalát.
A keresztény ember ilyenkor tudja, van valaki akihez fordulhat, akinek elmondhatja tévedését, szeretetlenségét, bűnét.
Sőt ami elkápráztató és mindent felülmúló, hogy Isten nem csak megbocsájtja a bűnt, hanem el is felejti, többé nem tartja számon.
Amikor megvalljuk a bűneinket, akkor kilépünk a fénybe és bejelentjük igényünket Isten gyermekeinek méltóságára.
Minden szentmise elején azt ünnepeljük, hogy az új élet részesei vagyunk. Aki keresi Istent és az igazságát, az megtapasztalja, hogy a keresőt Isten nem hagyja el, kegyelmével felé fordul.
Életem minden napját azzal a tudattal, gondolattal kell kezdenem, ma is Isten hűségében, szeretetében, jelenlétében akarok élni, tenni, létezni.
A szentmise elején a bűnbánat szertartása nem szentségi feloldozás, hanem könyörgés Isten irgalmáért.
A bűnbánati cselekmény azért fontos mert a szentmisében az Úr két asztalához hívott meg bennünket: az Ige és az Eukarisztia asztalához.
A tiszta szívre azonban nagy szükségünk van.
Nem tudnánk Isten üzenetére sem figyelni, részesülni az Ige gyümölcseiből, ha elválasztanának bűneink, ha lelki súlyok nyomasztják Istennel való kapcsolatunkat.
Amit szeretném és vágyom kihangosítani, hogy a megtérés látja a jövő ígéretét, a megtérés odafordulás a Jóhoz, az Igazhoz, a Széphez, a lehetőséghez, az élethez, magához Istenhez.
Ebben is erősödjünk meg.
Felhasznált irodalom: